“És mondd már, milyen érzés? A neved látni a borítón?”
Csillogó szemekkel nézett rám a svéd kollegina. Gyönyörű lány, alacsonyabb nálam, de nagyon stílusos. És kedves! Őszinte gratuláció süt a tekintetéből.
Épp áradoztam neki, hogy mától előjegyezhető a mesekönyvem otthon. Büszke tyúkanyó módjára még a (számára hottentotta nyelvű) borítót is megmutattam.
“De aranyosak a figurák! Milyen érzés, mesélj?!”
Válasz helyett nyeltem egyet. Utálok hazudni, de nehéz volt kimondani az igazat.
“Tudom, hogy örülnöm kéne… De őszintén? Eléggé stresszelek.”
Láttam, hogy zavarba jött. Igaza volt. Mindenkinek, aki valaha írásra adta a fejét, ez az álmok netovábbja: hogy egy igazi, hús-vér kiadó meglássa gondolataiban Prométheusz lángját, közösen gyúrják könyvvé a mondatgombolyagokat, és aztán különböző boltok polcain láthassa viszont kikupált mesterművét.
És boldog vagyok. Tényleg! Rengeteg munka volt eljutni ide.
(Igen, egyszer majd erről is mesélek.)
Közben viszont ott dobog a pulzusomon a kalapács. Morzéban kapom a kérdéseket:
“Nem lett túl hosszú?”
“Hova menjek felolvasni?”
“Mi van, ha senki sem fogja szeretni?!!”
…Ehhez az utolsóhoz szeretnék némi kontextust adni. A varázslatos térképet először hangoskönyvként írtam meg, szűk négy éve. Rögtön fel is töltöttem Spotify-ra, podcastként (hogy ne kelljen forgalmazókkal bajlódni). Azóta ennyien és ennyiszer hallgatták meg:
…Vagyis bátran, minden álszerénység nélkül mondhatom, hogy aránylag népszerű (hangos)mese lett.
Ahhoz, hogy könyvformában is megszülessen, a Lampion kiadó szerkesztőivel tüzetesen átfésültük a térképmese szövegét. Kibogoztunk mindenféle csomót, újrafűztünk egy-egy foghíjasabb részt (szpojler: ezek lettek a kedvenceim!), Török Jutta grafikus barátnőm pedig olyan bájos formákba öntötte Anni és Dinó kalandjait, hogy még nem bírtam napirendre térni fölötte.
Mindezzel csak azt akarom mondani: nem kéne aggódnom. Hiszek a könyvem erejében, hogy megállja a helyét napjaink csodameséi mellett.
És mégis, aggódom.
Két nehezen kihántható gyökere van ezeknek az aggályoknak, az egyiket nevezzük szakmai ártalomnak. Amikor ugyanis nem mesékkel (vagy a családommal) foglalkozom, marketingcsapatokban dolgozom. Pontosan tudom, mennyi munka kell ahhoz, hogy a nagyérdemű észrevegyen egy-egy hiperszuper új terméket – legyen az könyv, karóra vagy kanapé.
A másik gyökér pedig korbetegség. Hívhatjuk hustle culture-nek, milleniál átoknak, vagy nemes egyszerűséggel túlpörgésnek is, a lényeg ugyanaz marad: egy olyan világban, ami folyamatos hajtásra inspirál, nincs idő megállni, átélni a pillanatot. Ha elértünk egy mérföldkövet, rögtön a következőhöz loholunk, mégmégmég, ennyi nem elég. Nehogy kifussunk az időből.
Emlékeztek a Sofie világára Jostein Gaardertől? Nagyot szólt a kétezres évek elején (maga a regény 1991-ben született, de én későbbről emlékszem rá), a filozófia tudományos alapelveit csomagolja irodalomi nyelvezetbe. Ma eszembe jutott az egyik példája: az elbeszélő úgy magyarázza a hétköznapi emberek és a filozófus alkatok közti különbséget, hogy ha a világunk egy nagy nyúl lenne, a hétköznapi emberek jól éreznék magukat a nyúlbunda belsejében, ahol meleg és puha minden. A filozófusok viszont kimerészkednének a szőrszálak végére, onnan szemléznének mindent és kiabálnának a többieknek, mennyi mindent látnak.
Ma reggel, amikor épp a vonatra vártam egy esős svéd peronon – és azon rágódtam, milyen kreatív anyagokat csináljak a térképmese bemutatójához – eszembe jutott ez a példa.
De a nyúlbundát átértelmeztem kicsit.
Arra gondoltam: tényleg meg akarok maradni a hétköznapi gondok, aggályok szőrszálai között, ahol meleg van ugyan, látom, mi merre van, de rövidesen fulladni kezdek?
Vagy kimerészkedem a szőrszálak végére, veszek egy nagy levegőt, és körbenézek, hogy hol is vagyok?
Szerencsére ez a kép segített. Kihúztam magam, elraktam a telefonomat, felnéztem az égre. Láttam, hogy az esőfelhőkön épp átfészkelődik néhány napsugár.
Felsóhajtottam, és arra gondoltam: “Előrendelhető a könyvem. Nemsokára családokhoz érkezik. Egész adventben olvasni fogják! Sikerült!”
A kövek elkezdtek legördülni a vállamról.
…Persze, hamarosan visszagördültek. (Nem adják a lelki békét ilyen olcsón.) Ám azóta többször is eszembe jutott ez a kissé nyakatekert nyúlpélda, és jelentem, tényleg segít.
Úgyhogy ha egyetlen dolgot jegyeztek meg ebből a kis szösszenetből, az ez legyen: legyetek ti is nyúlbunda-mászók! Húzódzkodjatok ki a mindennapok sűrűjéből, amikor mérföldkövekhez értek, ha csak néhány pillanat erejéig is. Mert megérdemlitek.
Ahogyan én is. Mert mégiscsak írtam egy mesekönyvet. Mondtam már?
Ez a bejegyzés eredetileg az új Substack-oldalamon jelent meg! Kövess be ott, mert akkor emailen érkezik hozzád majd minden hasonló bejegyzés, ollé!