Pszichológusok, akik ügyvédként csapnak össze pácienseikért a mentális egészségi bíróságon.
Egy szauna, ahol a gondolataimat izzadom ki. A szavak betűi gyöngyként peregnek végig az oldalamon.
Pocsolyák, amelyek más világokba vezetnek*. Milyen lehet ez egy gyerek szemszögéből?
Ezek a kissé, khm, kusza gondolatok mind lefekvés előtt jutottak eszembe.
Szülőtársaknak biztosan nem mondok újdonságot azzal, hogy amikor ágyba dőlök egy-egy nap végén – ahol gyerkőcöket kellett edzésekre szállítani, csapattársaknak mutogatni marketingszövegeket, esetleg még mozogni is kicsit, mert ejnye-bejnye, küszöbön a csontritkulás! – rögtön fejbe kólint a kimerültség.
Egyetlen dolog van, amiért hajlandó vagyok még egyszer kinyitni a szemeimet: egy vadiúj ötlet.
Ilyenkor hangosan nyögök egyet. (Mert tudom, ha nem írom fel, reggelre elfelejtem.)
Aztán a telefonomért nyúlok.
Hunyorogva bepötyögöm az ötletfoszlányt digitális noteszomba.
Aztán két lábbal zuhanok Álomországba.
…Ez a pötyögősdi igaziból két ember hibája: az első Roald Dahl, a Charlie és a csokigyár (és egyéb világhírű meseklasszikusok) szerzője, aki mindig tartott magánál egy jegyzetfüzetet, hogy oda vésse fel enyhén bizarr ötleteit.
A másik úriember, Peter Meikle Moore, kreatív írást tanított az ELTE anglisztika szakán 2008-ban. Egyszer lelkemre kötötte: mindig legyen nálam valami füzet, minél apróbb, annál jobb, mert békávézás közben szállingóznak a legjobb gondolatok.
Azt is javasolta, járjak el gyakran a Rákóczi tér melletti Csiga presszóba. Az alkotói szakma színe-java jár oda dajdajozni, bólintott komolyan. Ő is oda néz le gyakran.
Tizenhét évvel később már a svéd kávézók padjait koptatom, nem a Csiga presszót. (Szerényen megjegyzem, egyszer összefutottam Mácsai Pállal a lundi Espresso House-ban!)
A jegyzetelősdi viszont megmaradt.
A hangya, aki bőröndben utazott a tengerhez, és amikor hazaért, annyit sírt, hogy tengerszem lett belőle a kertben.
“Szűz Mária, súgd meg nekem…” – egy anya könyörgései a kortárs kihívások paradoxonjairól
Igazi, hús-vér “mindenes” füzet lakik a kedvenc hátizsákomban, ha betelik, cserélem a következőre – de őszinte leszek, a rövidke gondolatokat (és hosszabb szösszeneteket) mind digitális formában rögzítem. Könnyebb, rövidebb így.
Olyan ez egyébként, mint a naplózás.
Abban mindenképp, hogy eszembe sem jutna bárkinek megmutatni teljes egészében ezeket az ötletmagvakat.
És, csakúgy mint igazi magocskák, sötét, száraz helyen várják ezek az ötletek, mikor lesz idejük szárba szökni. Merthogy, ahogyan lefekvési habitusomból is leszűrhettétek, nem vagyok épp a tér-idő univerzum koronázatlan királynője.
Mondhatnánk úgy is, hogy konstans, nyakaveszett rohanásban vagyok hetek óta, hogy utolérjem magam.
“De nem most fog megjelenni egy mesekönyved? Azt hogyan volt időd megírni?” – szegezhetné nekem a kérdést egy szemfüles olvasó. A válasz? Sehogy. A térképmesét évekkel ezelőtt írtam, amikor egy teljes állással és három gyereksporttal kevesebb voltam. Szpojler: a második része már fél éve a fejemben zötyög.
Anni és Dinó nyaralni mennek nagyszüleikhez, ahová megszokásból magukkal viszik a karácsonyi térképet – az pedig életre kel, és újabb kalandokra hívja őket.
Ez persze egészen másik téma, ami szorosan kapcsolódik napjaink krónikus anyai időhiányához, a gyerekkori szükségletek elvárásainak változásához, az önelfogadás elemi fontosságához. Látjátok, Szűz Máriát is szeretném belevonni a dologba. Biztosan tudna mondani bölcsebbet annál, minthogy “bírd ki, anyukám, csak egyszer ilyen kicsik“.
Ám az alkotási vágy lencsevégéből nézve, az időhiány frusztráló, ám nem kizáró körülmény. Ha ránézek ezekre az egysorosokra a telefonomban, rögtön eszembe jut az eredeti kontextus, és felsóhajtok.
Amint lesz időm, megírom, nyugtatom magamat.
Ezt mindenképp.
Ezt is.
Jövőre már kevesebb edzés lesz.
A nő, aki kikászálódott a mosógépből.
Az ember, aki egyre jobban vágyott a természetes életre, egyre több időt töltött a szabadban, végül ősemberré változott. Boldogabb így?
A testvérpár, akik találnak egy varázspálcát és különböző állathangokat adnak a családtagoknak.
Az AI-boszorkák korszaka, mi hívtuk életre őket, egészen másfajta mágia.
Mi van, ha Isten a legyeken keresztül szól hozzánk? (Egy különösen öldöklős délután margójára.)
* Azóta rájöttem, C. S. Lewis már megírta ezt a Narnia-sorozat első részében. Oh well.
Ez a bejegyzés eredetileg az új Substack-oldalamon jelent meg! Kövess be ott, mert akkor emailen érkezik hozzád majd minden hasonló bejegyzés, ollé!