Szombat reggel van. Az egyetlen reggel, amikor nem kell korán kelnem. Mégis csörög a vekker, feltápászkodom az ágyból, mondok néhány cifraságot magamnak, miközben támolygok le a lépcsőn. Kellett nekünk ez a sok sport? Igazán? Nemcsak a hétköznapjainkat nyújtja meg, a hétvégéinket is tönkreteszi!
Férjem a három álmos lókötőnket motiválja, én szendvicshegyeket gyártok. Két csak-sonkás, két csak-sajtos, két gluténmentes sonkás-sajtos, össze ne keverd! A család egyik fele fél nyolckor kirohan az ajtón, mennek hokiedzésre egy közeli kisvárosba. Főzök gyorsan egy kis teát, termoszba öntöm, majd olyan rétegesen öltözöm, amennyire csak egy svéd szeptemberi reggel engedi. Nagyobbik fiammal – némi “nem-akarok-dzsekit-húzni-a-hat-fokban” hisztéria után – elindulok a buszmegállóhoz.
Ekkor kapcsol be a varázslat.
Benu fiam ugyanis nemcsak egy átlagos, sportmániás nyolcéves, aki Pokémon-kártyákat gyűjt és sakk-klubba jár.
Hanem gyerekköntösbe bújt mesemondó. Nem is akármilyen.
Baktatunk a buszmegálló felé, és bizalmasan elárulja: kitalálta a biliárdosok folytatását.
– A biliárdosok?
– Tudod, a bronz csocsóasztal utáni rész!
– ??!
Türelmetlenül emlékeztet rá, hogy a bronz csocsóasztal meséjét múltkor már elkezdte, de most neveket is talált a főszereplőknek: a tízéves Klára és a nyolcéves Tomi találnak egy bronz csocsóasztalt a pincében, leporolják, megolajozzák és elkezdik használni. Hamarosan már a szüleik ellen játsszák a meccseket, aztán becsatlakoznak a budaörsi csocsóegyesületbe, ott megismerkednek Annabellával, Csillával, Kristóffal és Botival, együtt aztán kihívják a piliscsabai egyesületet, majd valami pesti csapatot is, végül pedig a világbajnokságig jutnak. Amit persze megnyernek. És egy arany csocsóasztallal térnek haza.
– És a következő könyvben biliárdozni fognak, később meg majd jön a foci, hoki, és minden más sport! – fejezi be. Csillog a szeme, mint a kezében szorongatott harmatos harangvirág a reggeli fényben.
Kavarognak bennem a kérdések. Csodálatos érzés felfedezni az ismerős, kissé tótágast álló elemeket a történetében (saját, hamarosan megjelenő mesekönyvemben egy hasonló testvérpár, Anni és Dinó fedeznek fel egy varázstérképet a padláson; a budaörsi unokatestvérek és piliscsabai nagyszülők pedig, úgy tűnik, a helyszínekhez járultak hozzá), de van benne rengeteg újdonság is. Honnan tud ennyi magyar nevet? Miért játszódik a történet ötszáz évvel napjaink után? És mi lesz ebből a gyerekből, Messi vagy Murakami?
– Amikor eszedbe jut egy ilyen történet, miért mesét csinálsz belőle? – puhatolódzom. – Le is rajzolhatnád, vagy csinálhatnál belőle videót. Miért pont mese?
Benu elgondolkodik, aztán vállat von. Nem tudja. Talán nem is baj. Szeretném azt gondolni, hogy azért csinálja, mert tőlem is ezt látja. (Ahogyan én is magyartanár szerettem volna lenni életem első tizenöt évében, mert saját anyámtól ezt láttam.) Legalább ebben hasonlítanánk, mert egyébként – szőke hajtincseitől szakadatlan játékosságáig – a gyermek tiszta apja.
De nem akarom ezt belelátni. Lehet, hogy tőlem teljesen függetlenül kezdett mesélni. Hogy már most érzi, milyen az, amikor szikrázik a csillagpor alkotás közben. Sőt, az is lehet, hogy egyszerűen azért mesél, mert minden gyerek mesél. Így öntik szavakba életük mikrokozmoszát. Akkor nem talentum ez, csak közlésforma. Ki tudja?
Odaérünk a focipályához.
– Nem akarod leírni ezt a mesét, Benuskám? Hogy ne felejtsük el?
Rámnéz. Az én vékony arcú, kékszemű, mesemondó mágusom.
– Majd te leírod. Most megyek! Szia!
És szalad előre a csapatához. Nagyot kortyolok a termoszomból, körbetekerem magam egy gyapjútakaróval, és elhelyezkedem a pálya szélén. Szemem sarkából látom Klárát és Tomit, ahogyan magasra emelik a bajnokságon nyert aranykupájukat. Benu visszaint, aztán rohan tovább. Minden lépéséből a fűbe illan egy új történet.
Ez a bejegyzés eredetileg az új Substack-oldalamon jelent meg! Kövess be ott, mert akkor emailen érkezik hozzád majd minden hasonló bejegyzés, ollé!