Rövid elmélkedés a kreatív írás és a manifesztáció Venn-diagramjáról. És a tudatos szülővé válásról. (Avagy mit nekem ChatGPT, úgyis jobban tudom.)
Néhány hónapja azon morfondíroztam, mit írjak majd ide, a világháló frissen szőtt sarkába, ha végre átköltöztetem a meseblogomat az instaverzumból. Az elder millenial1 -generáció büszke tagjaként még ChatGPT elvtársunkat is megkérdeztem:
“Szerinted milyen témák érdekelhetnének az új blogomon más szülőket, írásra fogékonyakat, rokon lelkeket?”
Miszter ChatGPT (igen, szerintem hímnemű lény) készségesen felsorolt vagy tizenöt felvetést. Az egyiken megakadt a szemem:
“🧠 Mit tanított nekem a szülőségről (és a belső gyermekemről) a meseírás?”
Hoppáré, gondoltam. Más szülő vagyok, amióta meséket írok? Jobb, rosszabb, türelmesebb, netán vagányabb?
“Aki gyerekeknek ír meséket, annak állandóan figyelnie kell az apró részletekre. Egy felhő alakjára, a cipők csikorgására a vizes padlón… Ami a szülőségnek is alapvető eleme” – magyarázta a mesterséges intelligencia szócsöve, majd folytatta:
“Vagy ott van például az érdeklődés jelensége. A legtöbb gyerek nem elmélkedésre vágyik – olyan történeteket akarnak olvasni (vagy hallgatni), amelyek felébresztik a kíváncsiságukat. A szülői nevelés is ilyen: gyakran fontosabb, hogy vajon a jó kérdéseket tesszük-e fel, mint az, hogy megtaláltuk-e rájuk a tökéletes válaszokat.”
Érdekes, ez cseppet sem jutott volna eszembe, méláztam magamban. Aztán kinéztem az ablakon. A nagyra nőtt kerti fűben ott pihent néhány felfordított szék. Egy kósza röplabda. Egy kint felejtett tányér. Ilyen helyzetekben mi lenne a jó kérdés? – villant át az agyamon. “El tudnátok mesélni, mitől kényelmesebb egy tótágast álló széken ülni?”
Továbbolvasva felfedeztem, hogy a meseírás ezen felül megtaníthat jobban kapcsolódni saját érzelmeinkhez (valóban), hogy az őszinteség a történetekben és a való életben ugyanúgy lételem (igaz-igaz), és hogy az írás által jobban tudunk kapcsolódni önmagunk belső gyermekéhez is. (Ehhh – de értem, mire gondol.)
Szépen csomagolt gondolatok ezek. Aranymasnival átkötve.
De őszinte leszek – a meseírás engem nem tanított meg ezekre.
Vagyis: nem ezekre tanított meg.
Merthogy én mindig önmagam idealizált mását írtam meg. A meséimben (ahol általában adott a családi kontextus, szülők-testvérek-miegymás, valahogy ez jön természetesen) Anya/Anyu általában jóval türelmesebb, humorosabb, kedvesebb nálam. Jobban bírja Apa/Apu játékosságát, nem forgatja hangosan a szemét, amikor órákon át hógolyózik együtt a gyerekekkel, miközben véget ér a mosógép programja és félóra múlva ebédidő. Kedves élcelődéssel reagál a gyerekeire és nem kiabálással, amikor ceremóniamentesen ráhagyják a bakancspucolást vagy a közös sütés-főzés elpakolását. Tudja, hogy a hétköznapokban is mindig rejlik valami varázslat – legyen az egy közös reggeli, vagy egy hirtelen beköszönő teafilkó a mézesbödönben.
(Tudjátok, kiben látom vissza magam gyakran A varázslatos térkép című meseregényemben? A morcos törpe bácsiban. Ciki, nem ciki – ez az igazság.)
Az igazság az, hogy sosem leszek olyan hiperszuper szülő, mint a történeteim anyakarakterei. Akik, egyébként, minden hiperszuperségükkel együtt sem tökéletesek. Mégis, eddig úgy tűnik, könnyebben veszik a mindennapi élet eléjük gördülő legóbombáit, mint én.
Ugyanakkor – és erre döbbentett rá a ChatGPT-s gondolatsor – azáltal, hogy megírtam őket, egyben tudatosítottam is magamban, miféle szülő szeretnék lenni. Humorosabb, rugalmasabb, lazább. Jobb.
És a tudatosítás félegészség, nemdebár. Mondom ezt olyan felnőttként, nőként, anyaként, aki tízből kilencszer ösztönből reagál az élet történéseire. Azóta mindenképp, hogy három tündéri lókötője felgyorsította a mindennapi tempót, és valakit mindig etetni, törölgetni, szidni motiválni kell.
Ám amikor valami okán mégis megszületik bennem, milyen szeretnék lenni – ha konkrét formája, arca, könyöke lesz a vágyásomnak, legyen ez egy egzotikus úti cél, vagy épp egy ihletet adó mesekarakter – attól, úgy vettem észre, hirtelen az odavezető útról is elkezdenek tünedezni a göröngyök.
Kissé máshonnan megközelítve a dolgot (két lábbal a földön járók most fogják be a fülüket!), gondolhatnánk úgy is erre, mint a manifesztáció egy formájára.
Tudom, a manifesztáció ma már kissé szitokszó is lett, valahogy úgy, mint a “mindfulness” meg a “hajnali kelők klubja”. De ha a jelenség alapállítását nézzük (amibe belegondolsz, valóvá válik), egész szépen illeszkedik: az írás művelete tudatosítással, belegondolással jár, tehát, ha hónapokon keresztül írok egy (számomra) idealizált karakterről, tudatosítom magamban, hogy ő milyen, és hogyan vált pont azzá, aki, érthető módon hatással lesz rám. Talán közelebb is visz a vágyott valóságomhoz. Ahhoz a kibillenthetetlen, türelmesebb, humorosabb valakihez. Aki nem emeli meg a hangját öt perccel indulás előtt, amikor még mindenki pizsiben flangál.
És nem, nem gondolom, hogy minden, amit leírunk, valósággá válik. Akkor Stephen King már rég pszichopata gyilkos lenne, Rebecca Yarros huszonéves sárkánylovas, Bartos Erika pedig egy kacagós katicabogár. De ha olyanról írunk, ami alapvetően kapcsolódik a személyiségünkhöz? Miért is ne?
Úgyhogy tessék, Miszter ChatGPT. Ezt gondolom én a meseírás és a szülői minőség kapcsolatáról. Nem mintha nem lenne igazad abban, amit mondasz – a saját valóságom mégis árnyaltabb, mélyebb, másmilyen.
Most pedig magyarázd meg, kérlek, hogyan győzzem meg a gyerekeimet arról, hogy rend a lelke minden kertnek.
- Aki nem tudja, mi fán terem az “elder millenial” kifejezés, annak sok szeretettel ajánlom Iliza Shlesinger briliáns standup-estjét. Hátha te is magadra ismersz benne. ↩︎
Ez a bejegyzés eredetileg az új Substack-oldalamon jelent meg! Kövess be ott, mert akkor emailen érkezik hozzád majd minden hasonló bejegyzés, ollé!